„Egy képzelt város lakóinak elképesztő élete...”

-kritika-



Novella, novellafüzér netán regény…vagy mindhárom?
Cserna-Szabó András 2008-ban megjelent Puszibolt című kötete egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ami leginkább Salvador Dali festményeiben jelenítődik meg. Szürrealisztikus, furcsa, groteszk…

Egy város az örökös boldogságkeresés útján, benne egy puszit osztogató bolttal. A könyv tanúja annak, hogy az emberi fantáziának csak mi magunk állíthatunk korlátokat. Egy olyan világba léphetünk be, ahol a meteorológusok egy vérzivatar közeledtéről számolnak be, netán életre kelnek a szobrok vagy egy legyekre izguló patikus alakja tűnik fel a láthatáron...

A kötet stílusát hamar meg lehet szokni, leszámítva a néhol kikandikáló stiláris hibákat, az olcsó poénokat, és az olykor erőltetetten keresett fordulatokat.
A szerkezet első ránézésre minden igényt kielégít. Van benne minden, amire a mai kor irodalomelméletén hízott emberének szüksége lehet: kifelé és befelé irányuló intertextusok, hatványozott fikció, utalások összegabalyodott szövedéke.
Tehát én is nagy reményeket fűztem hozzá…többnyire hiábavalóan.

A huszonnyolc egység közül jó, ha akad négy-öt, ami valóban sűrű és tömör, a legtöbb azonban nem elégíti ki az igényesebb olvasó étvágyát. Persze magozgatva akadnak számukra is ízletes tartalommorzsák, de azok még inkább fokozzák az éhséget a további színvonalas sorok után.

A kötet egyéb iránt jól szerkesztett, de nagy tévedés volt Cserna-Szabónak azt hinnie, hogy a forma elviszi hátán majd a tartalmat is, és feledteti az olvasóval az unalom és a csalódottság perceit. A szövegek nagy része tömőanyag, se nem novella, se nem fejezet, regénynek pedig túl kevés. Mondanivalója nem áll összhangban terjedelmével, külön novellákra szétszedni meg nem érdemes, hisz önmagukban többnyire nem életképesek a részek.

E kevés kivétel közé tartozik az 5-dik fejezet, vagy egység.
A Manna folyó partján működő vendéglő, melynek tulajdonosa Fleckenstein Aurél az őszinteséget követeli meg alkalmazottaitól. És hogyan hangzik az őszinteség? „Haladjál, bazmeg! Ha így cammogsz, ha így riszálod azt a zsíros seggedet, akkor soha nem zárunk be, az Isten verjen meg! Mit képzelsz, te köcsög? Hajnalig nyitva tartunk miattad? Tedd le a szaros valagodat, vagy húzzál innen a vérbe!”
Ennek ellenére a híres Manna panzió 29 évig működött, mindig teltházzal. Csak a vendégek cserélődtek… Végül egy árvíz vetett véget a vendéglő életének, amiből Cserna-Szabó azt a következtetést vonta le, hogy a természet ellensége az igazságnak. „A Manna bukását egyedül a természet idézte elő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy maga a természet nem fér össze az igazsággal.”

A furcsa és a groteszk karon öltve vonul végig a teljes köteten, és már a jelenetek képtelenségén meg sem lepődünk. Önmagában a kitaláció eme széles skálája nem ébresztene bennem tiltakozást, sőt, de itt a kidolgozatlanság csak további kérdőjeleket hagy az olvasóban, ahogy bennem is hagyott.

Amikor a lecsúszott Kifor Koppány halott anyukája macskatestbe költözött lelkének magyarázza, hogy legalább a testvérei sokra vitték, akkor a klasszikusokon nevelkedett olvasó elvárná, hogy a két „sikeres” testvérről még fognak hallani. Kifor Örs és Vazul azonban még bátyjuknál is mélyebbre süllyedtek.

E két testvér „drámája” elfért volna egy bekezdésben, de egy novellán keresztül ecsetelni az esetüket számomra erőltetettnek és unalmasnak hatott. Persze az író kompenzálni kívánta az intertextualitás bevonásával, egy versszavalás kapcsán, de ez nem volt elegendő a szöveg életre keltéséhez.

A novellákat átszövi az utalások sokasága, de egyedül bicegősek, egymásra vannak utalva, mint a végtelen szoba összesen két kézzel és három lábbal rendelkező lakói.
Mindenki maga kell eldöntse, hogy mennyire könnyű kibillenteni ezeket az egymást támogató szövegeket az egyensúlyukból. Így pl. a hőlégballon-versenyről szóló, helyenként erőltetett novellát a „belső világba” nyíló Vénusz-vagina kapcsolja hangsúlyosan a szerkezeti vázhoz, és menti meg a teljes lebegéstől.

A kötet közepe tájára érve már unalmasnak, monotonnak hatnak a sok vér, váladék és végtaghullást fejtegető sorok, és Vénusz alkotójának karjai sem hiába szakadnak le, hogy utóbb egy külső, nem evilági mélyhűtőből integessenek az olvasó fele.

A könyv hasonló bölcsességeit, mint „Ilyen az élet: csorog a vér és csorog a geci” én, személy szerint nem hangoztatnám a nagyvilágban.

A legsikerültebb részek erőlködés nélkül mesélnek az élet groteszkségéről, az értékek viszonylagosságáról: „Móricz úr, én hiszem, hogy perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak, vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam?”─fejtegeti a legyekre izguló patikus.
Erre mindenki megadhatja a maga kis válaszát, hiszen a mai világban, főleg e könyvet elolvasva, már semmin sem szabad meglepődnünk.

A kötet vége felé egyre laposabb és fáradtabb szövegekkel találkozunk, a brutalitások kezdenek egy lére íródni. A férfi szereplők alkoholisták, a nők pedig vagy csúnyák vagy ostobák, akiket elég pusztán lenézni.
A többletjelentés a lehetőségek széles skáláját hordozza magában, ami viszont a kötetben sokszor kiaknázatlan marad.

Ha úgy vesszük a való világ is boldogságkeresők átfűtött társaságából tevődik össze. Mindenki a maga módján kalimpál a mézesmadzag után, de nem mindig az boldogít, amiről mi éppen azt hisszük, hogy az a hőn áhított boldogság kulcsa. Ettől függetlenül el lehet, el kell olvasni a Pusziboltot, pusztán a kíváncsiság kedvéért is, hiszen az sem kizárt, hogy egy-egy történetben, egy-egy furcsa figura alakításában magára ismer az ember...