Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből

Emlékezés a tanítónőre, akit 1920-ban a románok ezért a verséért felakasztottak...mert a Vér drága!


Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!

Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!

Közelről minden más…

(Verseket is írogatok...közben. Próbálom a kifejezhetetlent kifejezésre juttatni. Amíg nem késő...)

Kivájt odút préselt belém
az otthoni kínok hiánya,
Régi bútorok szennyes emlékei
a múlt kopott rögeibe vájva.

Mint mámorba beledöglött
lepke szárnya,
Lábam kinyújtva lóg nesztelen…
A polcon összezsúfolt könyvek árnya
csak egy sötét folt a testemen.

Két pont kóválygó mélysége
a falban
Nevetnem kéne, de nem tudok…
Azt hittem idekint sokkal jobb az élet,
de most a jólét mocskában fuldoklok.