Bejegyzések
Oravecz Imre írói estje
A Korunk rendezvénysorozat keretén belül első ízben látogatott Kolozsvárra Oravecz Imre, Kossuth díjas szerző, a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja.
A Kolozsvári Társaság főtéri székhelyének padlásszobája szép számú érdeklődővel telt meg, annál is inkább, hiszen az író a most készülő regényéből, a Kaliforniai fürjből is felolvasott egy kis ízelítőt a kortárs irodalom kedvelőinek.
Az írói estet a Korunk kulturális folyóirat főszerkesztője Balázs Imre József nyitotta meg, és az azt követő bő egy órában kérdésekkel is faggatta az írót.
A padlásszobába zsúfolt közönség sok érdekes dolgot megtudhatott Oravecz Imre múltjáról, hiszen ő azon kevés magyar emberek közé tartozik, akiknek sikerült többször disszidálniuk Magyarországról. Bár kivándorolt Amerikába, nagyszülei példáját követve vissza is tért szülőhazájába.
Az érdeklődők az est folyamán tudomást szerezhettek az iró irodalmi pályájának kezdeteiről. Minden kezdet nehéz alapon, az ő írásait sem közölték a folyóiratok, és nagyon rossz kritikákat kapott, ezért évekre abba is hagyta az írást. Mint megtudhattuk, később Bata Imre kritikusnak és Weöres Sándornak köszönhette írói pályája vágányra kerülését, akik nem csak szellemileg, hanem anyagilag is támogatták az írót.
Az 1972. szeptember, A hopik könyve, és a Halászóember című könyveivel kapcsolatosan megjegyzi: „Mindegyiknek a magja ugyanaz, ezek összefüggenek. Hogy netán próza vagy vers, epika vagy líra az csak a látszat, a felszín.”
„Tudatosan csak arra törekedtem, hogy nagyon eredeti legyek, ezt nem szabad nagyon akarni, mert egy abszolút öncélú dologgá válhat.”- ismeri be Oravecz a régi időkre reflektálva.
Az író A hopik könyvének keletkezése kapcsán elmondja: „Ez a könyv egy újrakezdés terméke, egy olyan kultúrával találkoztam, amelyen keresztül visszatértem a saját kultúrámhoz.”
Miután egy-egy könyv keletkezésének hátteréről is értesülhettek a teremben ülök, elkezdődhetett a várva várt felolvasás. Bár saját bevallása szerint nem készült a régi könyveiből való szemelgetésre, ennek ellenére mégis találóan, ráérzéssel választotta ki a verseket, írásokat, a közönség nagy örömére.
A hopik könyvéből három verset hallhatott a közönség az író előadásában: az Orájbi alapítását, A fontos helyek megnevezését, és a Jelentések a kívában című verseket.
A Halászóember című sikerkönyvéből tartott ízelítőt a címadó darabbal indította el az író, majd ezt követően az Én még láttam, Az öregek távozása és a Pór című epikus versei elevenedtek meg a felolvasás során.
A készülő regényének bemutatása kapcsán az író bevallotta: „Nem akartam faluregényt írni, a kritikusaim nevezik faluregénynek, de már hosszú ideje foglalkoztat egy regény megírásának gondolata, de úgy gondoltam, hogy nem tudok prózát írni─ majd viccesen hozzá teszi─lehet, hogy így is van.”
A faluregények szereplőivel kapcsolatban elterjedt nézetet, miszerint a falusi emberek mind szegények, Oravecz megcáfolta, amin látszólag a közönség is jól szórakozott:
„Ez nem volt igaz az én esetemben, mert az én nagyszüleim nem voltak szegények. A legjobb módú parasztemberek közé tartoztak Szajlán, még cséplőgépük is volt. Ezt minden kritikusom szóvá is tette, hogy ilyen nem létezik, hogy nem szenvednek, nem éheznek ebben a regényben. De az emberi létet az is megszenvedi, aki nem éhezik”- teszi hozzá az író.
Végezetül sor került a várva várt újdonság bemutatására is. Oravecz Imre a Kaliforniai fürj című készülőfélben levő regényéből olvasott fel egy fejezetet.
Akik pedig elszállingóztak a végéről, és nem várták meg a közönség kérdéseit, azok bizony érdekes epizódról maradtak le. Mint kiderült, Oravecz nem szereti az olvasói pozíció vagy a Halászóember emlékezéstechnikájához hasonló nyakatekert fogalmak használatát, így amelyik kritika hasonló szavakkal van teletűzdelve azt egyenesen el sem olvassa:
„Amikben ilyen szavak vannak, azokat általában nem olvasom tovább, nem azért mert nem értem, mert idegen nyelvszakos tanár vagyok egyébként, csak úgy érzem sokszor, hogy nem arról van szó, amiről tulajdonképpen írok.”
2009. június 6., szombat
2009. június 3., szerda
Dankuly Csaba: Á.merszek
-recenzió-
Dankuly Csaba nyolcvanoldalas verseskötete az Á. merszek címet viseli és 2008-ban jelent meg Kolozsváron.
E furcsa, mondhatni érthetetlen cím jelentésére a kötet elolvasása után sem kapunk mélyebb magyarázatot. Végül is az értelmezhetetlenség is lehet egyfajta szervezői elv, a versek szaggatottsága, befejezetlensége is elvághat egy fonalat, a gondolatét, aminek összecsomózása már az olvasó feladata.
Úgy tűnik az író szereti megdolgoztatni olvasóit, hiszen előzőleg, 1999-ben megjelent kötete Egyfajta edzés címet viseli. Mintha minden egyes versével azt üzenné, hogy ő még nem látott repülő sült galambot, tessék egy kicsit elgondolkozni a leírtakon. Az Á. Merszek című verseskötete mindenképpen ezt az elvet tartja szem előtt.
A mai világ technikai fejlődése, és a viszonylag újszerű elektronikus eszközök használata egy teljesen új nyelvezetet hozott a világra. Ezt csak a beavatottak érthetik, de azoknak sem könnyű falat. Az e-mailek, az sms-ek, a messenger-beszélgetések, egyáltalán a számítógép világa a kommunikáció új lehetőségeit tárta fel az emberiség előtt. A modern hangzású szavak, a néhol megjelenő ékezetnélküliség, a jelképek, smiley-jelek, amik az elektronika világában természetesek, itt furcsának, szinte idegesítőnek hatnak. Mert a rohanó világ tele van rövidítésekkel, csatolt fájlokkal, rosszul működő gépekkel, klaviatúrával és mauszokkal (15 old.). És emberekkel is, akiket néha ezek a szerkentyűk kihoznak a sodrukból.
A versek gyakran semmitmondó eseményekről szólnak, mindennapi apróságokról, egy-egy szemvillanásról, hirtelen berobbanó gondolatról. Dankuly Csaba hétköznapjai ezek, őt hívják meg vasárnapi ebédre, amikor már nincs mit (t)ennie(Vitt, 11 old.), ő az, aki korán reggel a buszon utazva elfilozofál arról, hogy milyen harci eszközökkel kellene kivédeni a reggeli tülekedést(Húzz, 34 old.), szintén őt látjuk az internetcáféban, ahol nem lehet egy normális gépet sem találni(Csatolt fájl, 15 old.).
Dankuly Csaba igazi arca talán a Most meg című vers végén csillan meg egy rövidke pillanatra:
„? csak. (ez nem vers, amit ellosz, ez veres ― valosag? valsag? ezek
rimek? mint teszem azt fentebb? szoval:) csak. csak
es igy tovabb, tovabb! ha csak egy pillanatra is megallok
elbizonytalanodom, ha elbizonytalanodom ketsegbeesek. ha
ketsegbeesek vegem. ha vegem
vege. ha vege…” ( 25 old.)
A fenti sorok ráeszmélése szerint nem lehet megállni egy pillanatra sem, mert akkor az ember elgondolkodhatna, és ezen cselekvés első másodpercében rájönne, hogy a dolgok nagyjából értelmetlenek.
Egyébként az egész köteten végig vonul egyfajta rezignáltság, búskomorság, mintha utolsó elkeseredésében püfölt volna néhány röpke, szakadt mondatot a billentyűzeten.
Az első, Taktik című fejezet mindössze a Taktik című versből épül fel. Az olvasó megtudhatja, hogy Dankuly taktikai okokból később érkezett, a rendőrök már helyszíneltek. Hol és miért? Nem lényeg…
A második fejezet az Egy X sorai csak igazi szakbarbárok számára hozzáférhetőek. Itt jön a digitalizáltság, kódoltság világa. (Vitt és Csatolt fájl) Ez már a káosz birodalma, a darabokra széttépett sorokban egy nap eseményei vannak belesűrítve, jól vagy rosszul… ki tudja (Vitt)
A harmadik a Schizo fejezet, még nagyobb káoszt teremt. A rendőrök önkényes hatalmi státuszának a bemutatásai, erőszak, negatív városkép, melyben a lebukás elkerülhetetlen.
Már a cím szokatlan a negyedik fejezetnél: + . Plusz még ez is.
Az olvasó egy távolsági kommunikáció részesévé válik. RE:-utalások, „OK vagy CANCEL”(63 old.) használata, smiley-jelek; minden van itt, ami nélkül nehezen boldogulnánk az e-mail világában, de a vers birodalmában elveszünk, kicsúszik a megszokott talaj a lábunk alól.
A Help kötetzáró fejezet verse egy hosszabb lélegzetvételű, komolyabb hangnemre váltó írás. A segítségkérés kétségbeesett sorai ezek:
„azt hittem, csak átmeneti az egész,
tranzitív, de ez is pont olyan végülis, mint
az összes többi előbbi, hiába a kib. nagy
erőfeszítés, hogy NEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! erre lennék predestinálva?
konstituálva? prostituálva? mintha ezt
valakinek írnám, aki hátha tud segíteni,
figyelsz, vagy ott sem vagy már? HELP!!!!!!!” (76 old.)
Dankuly Csaba igen nagy érdeme ebben a kötetben, hogy a formátlanságból hoz létre verseket, sokkal inkább interakcióra buzdítva így bennünket, olvasókat. Ez még akkor is érvényes, ha egy-egy versen bosszankodunk, ha értelmetlennek találjuk – hiszen ez alatt „dolgozunk” a leginkább.
Dankuly Csaba nyolcvanoldalas verseskötete az Á. merszek címet viseli és 2008-ban jelent meg Kolozsváron.
E furcsa, mondhatni érthetetlen cím jelentésére a kötet elolvasása után sem kapunk mélyebb magyarázatot. Végül is az értelmezhetetlenség is lehet egyfajta szervezői elv, a versek szaggatottsága, befejezetlensége is elvághat egy fonalat, a gondolatét, aminek összecsomózása már az olvasó feladata.
Úgy tűnik az író szereti megdolgoztatni olvasóit, hiszen előzőleg, 1999-ben megjelent kötete Egyfajta edzés címet viseli. Mintha minden egyes versével azt üzenné, hogy ő még nem látott repülő sült galambot, tessék egy kicsit elgondolkozni a leírtakon. Az Á. Merszek című verseskötete mindenképpen ezt az elvet tartja szem előtt.
A mai világ technikai fejlődése, és a viszonylag újszerű elektronikus eszközök használata egy teljesen új nyelvezetet hozott a világra. Ezt csak a beavatottak érthetik, de azoknak sem könnyű falat. Az e-mailek, az sms-ek, a messenger-beszélgetések, egyáltalán a számítógép világa a kommunikáció új lehetőségeit tárta fel az emberiség előtt. A modern hangzású szavak, a néhol megjelenő ékezetnélküliség, a jelképek, smiley-jelek, amik az elektronika világában természetesek, itt furcsának, szinte idegesítőnek hatnak. Mert a rohanó világ tele van rövidítésekkel, csatolt fájlokkal, rosszul működő gépekkel, klaviatúrával és mauszokkal (15 old.). És emberekkel is, akiket néha ezek a szerkentyűk kihoznak a sodrukból.
A versek gyakran semmitmondó eseményekről szólnak, mindennapi apróságokról, egy-egy szemvillanásról, hirtelen berobbanó gondolatról. Dankuly Csaba hétköznapjai ezek, őt hívják meg vasárnapi ebédre, amikor már nincs mit (t)ennie(Vitt, 11 old.), ő az, aki korán reggel a buszon utazva elfilozofál arról, hogy milyen harci eszközökkel kellene kivédeni a reggeli tülekedést(Húzz, 34 old.), szintén őt látjuk az internetcáféban, ahol nem lehet egy normális gépet sem találni(Csatolt fájl, 15 old.).
Dankuly Csaba igazi arca talán a Most meg című vers végén csillan meg egy rövidke pillanatra:
„? csak. (ez nem vers, amit ellosz, ez veres ― valosag? valsag? ezek
rimek? mint teszem azt fentebb? szoval:) csak. csak
es igy tovabb, tovabb! ha csak egy pillanatra is megallok
elbizonytalanodom, ha elbizonytalanodom ketsegbeesek. ha
ketsegbeesek vegem. ha vegem
vege. ha vege…” ( 25 old.)
A fenti sorok ráeszmélése szerint nem lehet megállni egy pillanatra sem, mert akkor az ember elgondolkodhatna, és ezen cselekvés első másodpercében rájönne, hogy a dolgok nagyjából értelmetlenek.
Egyébként az egész köteten végig vonul egyfajta rezignáltság, búskomorság, mintha utolsó elkeseredésében püfölt volna néhány röpke, szakadt mondatot a billentyűzeten.
Az első, Taktik című fejezet mindössze a Taktik című versből épül fel. Az olvasó megtudhatja, hogy Dankuly taktikai okokból később érkezett, a rendőrök már helyszíneltek. Hol és miért? Nem lényeg…
A második fejezet az Egy X sorai csak igazi szakbarbárok számára hozzáférhetőek. Itt jön a digitalizáltság, kódoltság világa. (Vitt és Csatolt fájl) Ez már a káosz birodalma, a darabokra széttépett sorokban egy nap eseményei vannak belesűrítve, jól vagy rosszul… ki tudja (Vitt)
A harmadik a Schizo fejezet, még nagyobb káoszt teremt. A rendőrök önkényes hatalmi státuszának a bemutatásai, erőszak, negatív városkép, melyben a lebukás elkerülhetetlen.
Már a cím szokatlan a negyedik fejezetnél: + . Plusz még ez is.
Az olvasó egy távolsági kommunikáció részesévé válik. RE:-utalások, „OK vagy CANCEL”(63 old.) használata, smiley-jelek; minden van itt, ami nélkül nehezen boldogulnánk az e-mail világában, de a vers birodalmában elveszünk, kicsúszik a megszokott talaj a lábunk alól.
A Help kötetzáró fejezet verse egy hosszabb lélegzetvételű, komolyabb hangnemre váltó írás. A segítségkérés kétségbeesett sorai ezek:
„azt hittem, csak átmeneti az egész,
tranzitív, de ez is pont olyan végülis, mint
az összes többi előbbi, hiába a kib. nagy
erőfeszítés, hogy NEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! erre lennék predestinálva?
konstituálva? prostituálva? mintha ezt
valakinek írnám, aki hátha tud segíteni,
figyelsz, vagy ott sem vagy már? HELP!!!!!!!” (76 old.)
Dankuly Csaba igen nagy érdeme ebben a kötetben, hogy a formátlanságból hoz létre verseket, sokkal inkább interakcióra buzdítva így bennünket, olvasókat. Ez még akkor is érvényes, ha egy-egy versen bosszankodunk, ha értelmetlennek találjuk – hiszen ez alatt „dolgozunk” a leginkább.
2009. június 2., kedd
„Egy képzelt város lakóinak elképesztő élete...”
-kritika-
Novella, novellafüzér netán regény…vagy mindhárom?
Cserna-Szabó András 2008-ban megjelent Puszibolt című kötete egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ami leginkább Salvador Dali festményeiben jelenítődik meg. Szürrealisztikus, furcsa, groteszk…
Egy város az örökös boldogságkeresés útján, benne egy puszit osztogató bolttal. A könyv tanúja annak, hogy az emberi fantáziának csak mi magunk állíthatunk korlátokat. Egy olyan világba léphetünk be, ahol a meteorológusok egy vérzivatar közeledtéről számolnak be, netán életre kelnek a szobrok vagy egy legyekre izguló patikus alakja tűnik fel a láthatáron...
A kötet stílusát hamar meg lehet szokni, leszámítva a néhol kikandikáló stiláris hibákat, az olcsó poénokat, és az olykor erőltetetten keresett fordulatokat.
A szerkezet első ránézésre minden igényt kielégít. Van benne minden, amire a mai kor irodalomelméletén hízott emberének szüksége lehet: kifelé és befelé irányuló intertextusok, hatványozott fikció, utalások összegabalyodott szövedéke.
Tehát én is nagy reményeket fűztem hozzá…többnyire hiábavalóan.
A huszonnyolc egység közül jó, ha akad négy-öt, ami valóban sűrű és tömör, a legtöbb azonban nem elégíti ki az igényesebb olvasó étvágyát. Persze magozgatva akadnak számukra is ízletes tartalommorzsák, de azok még inkább fokozzák az éhséget a további színvonalas sorok után.
A kötet egyéb iránt jól szerkesztett, de nagy tévedés volt Cserna-Szabónak azt hinnie, hogy a forma elviszi hátán majd a tartalmat is, és feledteti az olvasóval az unalom és a csalódottság perceit. A szövegek nagy része tömőanyag, se nem novella, se nem fejezet, regénynek pedig túl kevés. Mondanivalója nem áll összhangban terjedelmével, külön novellákra szétszedni meg nem érdemes, hisz önmagukban többnyire nem életképesek a részek.
E kevés kivétel közé tartozik az 5-dik fejezet, vagy egység.
A Manna folyó partján működő vendéglő, melynek tulajdonosa Fleckenstein Aurél az őszinteséget követeli meg alkalmazottaitól. És hogyan hangzik az őszinteség? „Haladjál, bazmeg! Ha így cammogsz, ha így riszálod azt a zsíros seggedet, akkor soha nem zárunk be, az Isten verjen meg! Mit képzelsz, te köcsög? Hajnalig nyitva tartunk miattad? Tedd le a szaros valagodat, vagy húzzál innen a vérbe!”
Ennek ellenére a híres Manna panzió 29 évig működött, mindig teltházzal. Csak a vendégek cserélődtek… Végül egy árvíz vetett véget a vendéglő életének, amiből Cserna-Szabó azt a következtetést vonta le, hogy a természet ellensége az igazságnak. „A Manna bukását egyedül a természet idézte elő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy maga a természet nem fér össze az igazsággal.”
A furcsa és a groteszk karon öltve vonul végig a teljes köteten, és már a jelenetek képtelenségén meg sem lepődünk. Önmagában a kitaláció eme széles skálája nem ébresztene bennem tiltakozást, sőt, de itt a kidolgozatlanság csak további kérdőjeleket hagy az olvasóban, ahogy bennem is hagyott.
Amikor a lecsúszott Kifor Koppány halott anyukája macskatestbe költözött lelkének magyarázza, hogy legalább a testvérei sokra vitték, akkor a klasszikusokon nevelkedett olvasó elvárná, hogy a két „sikeres” testvérről még fognak hallani. Kifor Örs és Vazul azonban még bátyjuknál is mélyebbre süllyedtek.
E két testvér „drámája” elfért volna egy bekezdésben, de egy novellán keresztül ecsetelni az esetüket számomra erőltetettnek és unalmasnak hatott. Persze az író kompenzálni kívánta az intertextualitás bevonásával, egy versszavalás kapcsán, de ez nem volt elegendő a szöveg életre keltéséhez.
A novellákat átszövi az utalások sokasága, de egyedül bicegősek, egymásra vannak utalva, mint a végtelen szoba összesen két kézzel és három lábbal rendelkező lakói.
Mindenki maga kell eldöntse, hogy mennyire könnyű kibillenteni ezeket az egymást támogató szövegeket az egyensúlyukból. Így pl. a hőlégballon-versenyről szóló, helyenként erőltetett novellát a „belső világba” nyíló Vénusz-vagina kapcsolja hangsúlyosan a szerkezeti vázhoz, és menti meg a teljes lebegéstől.
A kötet közepe tájára érve már unalmasnak, monotonnak hatnak a sok vér, váladék és végtaghullást fejtegető sorok, és Vénusz alkotójának karjai sem hiába szakadnak le, hogy utóbb egy külső, nem evilági mélyhűtőből integessenek az olvasó fele.
A könyv hasonló bölcsességeit, mint „Ilyen az élet: csorog a vér és csorog a geci” én, személy szerint nem hangoztatnám a nagyvilágban.
A legsikerültebb részek erőlködés nélkül mesélnek az élet groteszkségéről, az értékek viszonylagosságáról: „Móricz úr, én hiszem, hogy perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak, vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam?”─fejtegeti a legyekre izguló patikus.
Erre mindenki megadhatja a maga kis válaszát, hiszen a mai világban, főleg e könyvet elolvasva, már semmin sem szabad meglepődnünk.
A kötet vége felé egyre laposabb és fáradtabb szövegekkel találkozunk, a brutalitások kezdenek egy lére íródni. A férfi szereplők alkoholisták, a nők pedig vagy csúnyák vagy ostobák, akiket elég pusztán lenézni.
A többletjelentés a lehetőségek széles skáláját hordozza magában, ami viszont a kötetben sokszor kiaknázatlan marad.
Ha úgy vesszük a való világ is boldogságkeresők átfűtött társaságából tevődik össze. Mindenki a maga módján kalimpál a mézesmadzag után, de nem mindig az boldogít, amiről mi éppen azt hisszük, hogy az a hőn áhított boldogság kulcsa. Ettől függetlenül el lehet, el kell olvasni a Pusziboltot, pusztán a kíváncsiság kedvéért is, hiszen az sem kizárt, hogy egy-egy történetben, egy-egy furcsa figura alakításában magára ismer az ember...
Novella, novellafüzér netán regény…vagy mindhárom?
Cserna-Szabó András 2008-ban megjelent Puszibolt című kötete egy olyan világba kalauzolja az olvasót, ami leginkább Salvador Dali festményeiben jelenítődik meg. Szürrealisztikus, furcsa, groteszk…
Egy város az örökös boldogságkeresés útján, benne egy puszit osztogató bolttal. A könyv tanúja annak, hogy az emberi fantáziának csak mi magunk állíthatunk korlátokat. Egy olyan világba léphetünk be, ahol a meteorológusok egy vérzivatar közeledtéről számolnak be, netán életre kelnek a szobrok vagy egy legyekre izguló patikus alakja tűnik fel a láthatáron...
A kötet stílusát hamar meg lehet szokni, leszámítva a néhol kikandikáló stiláris hibákat, az olcsó poénokat, és az olykor erőltetetten keresett fordulatokat.
A szerkezet első ránézésre minden igényt kielégít. Van benne minden, amire a mai kor irodalomelméletén hízott emberének szüksége lehet: kifelé és befelé irányuló intertextusok, hatványozott fikció, utalások összegabalyodott szövedéke.
Tehát én is nagy reményeket fűztem hozzá…többnyire hiábavalóan.
A huszonnyolc egység közül jó, ha akad négy-öt, ami valóban sűrű és tömör, a legtöbb azonban nem elégíti ki az igényesebb olvasó étvágyát. Persze magozgatva akadnak számukra is ízletes tartalommorzsák, de azok még inkább fokozzák az éhséget a további színvonalas sorok után.
A kötet egyéb iránt jól szerkesztett, de nagy tévedés volt Cserna-Szabónak azt hinnie, hogy a forma elviszi hátán majd a tartalmat is, és feledteti az olvasóval az unalom és a csalódottság perceit. A szövegek nagy része tömőanyag, se nem novella, se nem fejezet, regénynek pedig túl kevés. Mondanivalója nem áll összhangban terjedelmével, külön novellákra szétszedni meg nem érdemes, hisz önmagukban többnyire nem életképesek a részek.
E kevés kivétel közé tartozik az 5-dik fejezet, vagy egység.
A Manna folyó partján működő vendéglő, melynek tulajdonosa Fleckenstein Aurél az őszinteséget követeli meg alkalmazottaitól. És hogyan hangzik az őszinteség? „Haladjál, bazmeg! Ha így cammogsz, ha így riszálod azt a zsíros seggedet, akkor soha nem zárunk be, az Isten verjen meg! Mit képzelsz, te köcsög? Hajnalig nyitva tartunk miattad? Tedd le a szaros valagodat, vagy húzzál innen a vérbe!”
Ennek ellenére a híres Manna panzió 29 évig működött, mindig teltházzal. Csak a vendégek cserélődtek… Végül egy árvíz vetett véget a vendéglő életének, amiből Cserna-Szabó azt a következtetést vonta le, hogy a természet ellensége az igazságnak. „A Manna bukását egyedül a természet idézte elő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy maga a természet nem fér össze az igazsággal.”
A furcsa és a groteszk karon öltve vonul végig a teljes köteten, és már a jelenetek képtelenségén meg sem lepődünk. Önmagában a kitaláció eme széles skálája nem ébresztene bennem tiltakozást, sőt, de itt a kidolgozatlanság csak további kérdőjeleket hagy az olvasóban, ahogy bennem is hagyott.
Amikor a lecsúszott Kifor Koppány halott anyukája macskatestbe költözött lelkének magyarázza, hogy legalább a testvérei sokra vitték, akkor a klasszikusokon nevelkedett olvasó elvárná, hogy a két „sikeres” testvérről még fognak hallani. Kifor Örs és Vazul azonban még bátyjuknál is mélyebbre süllyedtek.
E két testvér „drámája” elfért volna egy bekezdésben, de egy novellán keresztül ecsetelni az esetüket számomra erőltetettnek és unalmasnak hatott. Persze az író kompenzálni kívánta az intertextualitás bevonásával, egy versszavalás kapcsán, de ez nem volt elegendő a szöveg életre keltéséhez.
A novellákat átszövi az utalások sokasága, de egyedül bicegősek, egymásra vannak utalva, mint a végtelen szoba összesen két kézzel és három lábbal rendelkező lakói.
Mindenki maga kell eldöntse, hogy mennyire könnyű kibillenteni ezeket az egymást támogató szövegeket az egyensúlyukból. Így pl. a hőlégballon-versenyről szóló, helyenként erőltetett novellát a „belső világba” nyíló Vénusz-vagina kapcsolja hangsúlyosan a szerkezeti vázhoz, és menti meg a teljes lebegéstől.
A kötet közepe tájára érve már unalmasnak, monotonnak hatnak a sok vér, váladék és végtaghullást fejtegető sorok, és Vénusz alkotójának karjai sem hiába szakadnak le, hogy utóbb egy külső, nem evilági mélyhűtőből integessenek az olvasó fele.
A könyv hasonló bölcsességeit, mint „Ilyen az élet: csorog a vér és csorog a geci” én, személy szerint nem hangoztatnám a nagyvilágban.
A legsikerültebb részek erőlködés nélkül mesélnek az élet groteszkségéről, az értékek viszonylagosságáról: „Móricz úr, én hiszem, hogy perverznek lenni éppen annyira normális, mint katolikusnak, vegetáriánusnak, vagy mondjuk patikusnak. Minden normális, művész úr, és persze semmi sem az. Önnek magyarázzam?”─fejtegeti a legyekre izguló patikus.
Erre mindenki megadhatja a maga kis válaszát, hiszen a mai világban, főleg e könyvet elolvasva, már semmin sem szabad meglepődnünk.
A kötet vége felé egyre laposabb és fáradtabb szövegekkel találkozunk, a brutalitások kezdenek egy lére íródni. A férfi szereplők alkoholisták, a nők pedig vagy csúnyák vagy ostobák, akiket elég pusztán lenézni.
A többletjelentés a lehetőségek széles skáláját hordozza magában, ami viszont a kötetben sokszor kiaknázatlan marad.
Ha úgy vesszük a való világ is boldogságkeresők átfűtött társaságából tevődik össze. Mindenki a maga módján kalimpál a mézesmadzag után, de nem mindig az boldogít, amiről mi éppen azt hisszük, hogy az a hőn áhított boldogság kulcsa. Ettől függetlenül el lehet, el kell olvasni a Pusziboltot, pusztán a kíváncsiság kedvéért is, hiszen az sem kizárt, hogy egy-egy történetben, egy-egy furcsa figura alakításában magára ismer az ember...
2009. május 25., hétfő
Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből
Emlékezés a tanítónőre, akit 1920-ban a románok ezért a verséért felakasztottak...mert a Vér drága!
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
2009. május 21., csütörtök
Közelről minden más…
(Verseket is írogatok...közben. Próbálom a kifejezhetetlent kifejezésre juttatni. Amíg nem késő...)
Kivájt odút préselt belém
az otthoni kínok hiánya,
Régi bútorok szennyes emlékei
a múlt kopott rögeibe vájva.
Mint mámorba beledöglött
lepke szárnya,
Lábam kinyújtva lóg nesztelen…
A polcon összezsúfolt könyvek árnya
csak egy sötét folt a testemen.
Két pont kóválygó mélysége
a falban
Nevetnem kéne, de nem tudok…
Azt hittem idekint sokkal jobb az élet,
de most a jólét mocskában fuldoklok.
Kivájt odút préselt belém
az otthoni kínok hiánya,
Régi bútorok szennyes emlékei
a múlt kopott rögeibe vájva.
Mint mámorba beledöglött
lepke szárnya,
Lábam kinyújtva lóg nesztelen…
A polcon összezsúfolt könyvek árnya
csak egy sötét folt a testemen.
Két pont kóválygó mélysége
a falban
Nevetnem kéne, de nem tudok…
Azt hittem idekint sokkal jobb az élet,
de most a jólét mocskában fuldoklok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)